Az Internetes csalók minket is megtalálnak. Legutóbb az egyik közösségi oldalon keresett meg a Kanadai Nemzeti Bank vezérigazgatója és sajnálattal tudatja, hogy a Kanadában élő Alex nevű nagybátyám 2019-ben a COVID áldozta lett. Mint egyedüli örököse, jómagam kaphatom meg azt a 79 millió dollárt, ami a bankjuk széfjében pihen. Cserébe pár dolgot azért meg kell tennem és ha ez sikerül, akkor máris dollármillióssá válok.
A történet első olvasatra egészen kidolgozottnak tűnt, azonban volt benne néhány kardinális hiba. A közösségi oldal nem az a fórum, ahol hivatalosan megkeresnek bárkit is. Erre ott vannak a jogászok, akik megteszik a hivatalos lépéseket. Szerencsére a családomból még jó néhányan élnek, így az egyedüli örökösségnek még a lehetőségei konvergál a nullához. Illetve a családi legendáriumot felütve szépen látszik, egyetlen rokonom sem emigrált külföldre az elmúlt három emberöltőn belül.
Az első üzenet nyelvezete csak picit volt magyartalan, viszont a levélből egy vallásos, családcentrikus és tisztességes üzletember személyiségjegyei rajzolódtak ki. A magával ragadó stílus mögött azonban ott rejtőzött a rutinos csaló.
Másokkal ellentétben azonban nem töröltem a bejegyzést, vagy a pénz reményében nem teljesítettem a „követeléseit”, hanem úgy döntöttem, az Antikorrupció csapatával tanulunk az esetből. Így belekezdtünk abba a három és félhónap levelezésbe, ami igen tanúságosra sikerült számunkra. Eredeti célunk sem az volt, hogy nyakon csípjük Mr. Vezérigazgatót, hanem hogy lássuk munkametódusát.
Első lépésben szerettük volna meggyőzni arról, hogy rendelkezem annyi pénzzel, hogy megérje számára velem foglalkozni akár hosszabb távon is. Ezért Csapatunk azzal a legendával állt elő, hogy hamarosan eladok egy több száz milliót érő balatoni ingatlant. Így első körben elértük, hogy a csaló érdeklődése fennmaradjon és motivált legyen a további beszélgetésben, illetve mivel az adás-vétel elhúzódhat, így időt nyertünk és a válaszából kiderült, hogy a Balatont még hírből sem ismeri. Ezen felül sikerült kialakítani azt a képet magamról, hogy hamarosan önként és ostoba módon fogok besétálni csapdájába.
Hónapok levelezését hosszadalmas és felesleges lenne leírni, bár a Google fordító magyarhangja okozott néha egy-egy kellemes és vidám pillanatot. Fontosabbnak tartom azonban a metodikát. A csalónk kezdettől fogva Istenfélő embernek, családcentrikus, végletekig becsületes üzletembernek állította be magát. Az Antikorrupció csapatával bármerre vittük a beszélgetést, a válasz első két mondata kapcsolódott a felvetéseinkre, az üzeneteinek többi része mindig arra vonatkozott, hogy szeretne nekem segíteni, mert a hívők és családapák etikája ezt követeli meg tőle. A szövegekből pontosan látszott, hogy a karaktert már jóval korábban kidolgozták és a válaszok is standard ismétlődést mutattak. A válaszokban elkövetett hibák arra engedtek következtetni, hogy az eljátszott személyiséget valószínűleg pszichológiában járatos szakember dolgozta ki, aki azonban nem az az ember, aki a közösségi profil mögött rejtőzik. E feltételezésnek oka, hogy az általunk felhozott témákra és felvetésekre adott válasza teljesen eltért a standard szövegrészektől. Az első mondatok összefüggőek voltak és mellőztek minden vallási, családi és morális színezetet. A válaszok többi része volt a statndardnak megfelelő, ahol sok esetben arra sem figyeltek, hogy az összeollózással készült részek finoman szólva sem hibátlanok (például egy mondaton belül nevezett „Barátom”-nak és „Lánytestvérem”-nek).
Kíváncsiak voltunk a viktimológiai vetületekre is, így igyekeztünk felvenni a kapcsolatot azokkal a személyekkel, akik az álprofil „ismerősei” voltak. Minden ismerőse fotóval ellátott profillal rendelkezett, melyek üzleties megjelenést adtak az adatlapnak. Ha volt feltüntetett iskolai tanulmányok, azok minden esetben felsőfokú képesítésről tanúskodott. Jellemzőek voltak a családi fotók és események, illetve a nyaralásokról készült képek is különböző, egymástól távoli helyekre engedtek következtetni.
Az idő múlásával, azonban a csaló számára is nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogja megkapni, amit eredetileg szeretett volna és mivel tét nélkül játszottunk, pusztán annak öröméért, szenvtelen módon rákérdeztem, hogy miért nézett engem ekkora baleknak. Azt gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó levél, viszont tévedtünk. A már szokásossá vált péntek, szombat esti nyolc óra körüli válaszában elmagyarázta, hogy az életben nincsenek véletlenek és ő, mint a világ legkedvesebb és leginkább segíteni akaró embere továbbra is szeretné nekem odaadni a széfben álló dollárokat.
Megunva a kergetőzést, úgy döntöttem ezután megérdemel egy mondatót az Ómagyar Mária-siralomból, mellyel nemcsak a középiskolások küzdenek több kevesebb sikerrel, de valószínűleg a Google fordítót is ügyesen hazavágtam vele.
Majd jött a csend, amit azzal a kérdéssel törtem meg, hogy mi lesz a pénzemmel, ha így eltűnik az éterben. Ekkor a csaló visszatért a korábban már látott standard válaszokkal. A jogszabályoknak megfelelően csak idáig jutottunk és kénytelenek voltunk a simlist továbbengedni.
Bár ez az egy eset kevés ahhoz, hogy messzemenő következtetést vonjunk le belőle, az látszik, hogy egy bevált metódustól nem szívesen tért el a csaló, pusztán az áldozatokat változtatta. Arra azonban mindenképp hasznos volt, hogy elkezdtük kidolgozni azt a munkamódszert, amellyel a későbbiekben jóval sikeresebben tudunk majd a csalók nyomába eredni.
